2011. november 22-23, kedd-szerda
Minden utazás utolsó napja az "utolsó" szó és érzés jegyében telik. Mindenből kiérzem azt, hogy az éppen az utolsó, és itt az egyedüli dolog, amit örömmel konstatáltam: az utolsó reggelinket fogyasztottuk el a szállodában. :)
Utolsó napunkra hagytuk azt a látnivalót, amit bizonyos szempontból nehéznek és nagy volumenűnek éreztem, talán azért, mert arra számítottam, amit a görög romterületeken már megszoktam. A görögöknél mindig érzek valami olyan plusszt, ami átemel egy álomvilágba a kövek rengetegéből, amikor odaképzelek olyan dolgokat, amikről valaha olvastam, vagy előtte a múzeumban láttam, vagy akár az iskolákban tanult dolgokat, illetve magamat repítem vissza pár ezer évvel az időben, ha nem is teljesen, annyira mindenképp, hogy amolyan álomittas hangulatban, és csak félig reális képet alkotva ténferegek az összedőlt oszlopok és szobrok, hatalmas kőfal-maradványok között. Szeretem ezt az érzést, és valami hasonlóra számítottam Tarxienben is...
Tarxien városa Vallettától nincs túl messze, buszok is gyakran indulnak oda a fővárosból, így egyszerűen és gyorsan megközelíthető. A hangulatos, nem turistás kis városban bóklászva 2 főbb nevezetességet lehet (és talán kell) megnézni: a tarxieni templomot és a Hypogeumot. Mi idő hiányában és a gyerektársaság miatt a templom megtekintését választottuk, a Hypogeum egyébként Málta legérdekesebb és talán leghíresebb látványossága, az UNESCO Világörökség része, amit naponta korlátozott számú látogató tekinthet csak meg (tudomásom szerint csak előre foglalt jeggyel lehet bemenni), a kb 5000 éves, a piramisoknál is régebbi építmény valójában egy sziklába vájt szentély, vagy valami ahhoz hasonló, pontos funkciója nem ismert, de 33 kerek helyiségből áll, és többezer csontvázat találtak a többszintes építményben. A látogatás több figyelmet és időt igényelt volna, mint amennyit így családostul megengedhettünk volna magunknak, és persze jó előre való szervezést, ami szintén nem túl egyszerű a manókkal, szóval sajnos kihagytuk, ehelyett Tarxien-Templomok felfedezésére indultunk.
Itt nincs akkora felhajtás, mint a Hypogeum esetében, az ember odamegy, leperkálja a 6 euros belépőt és körbeséltálja a területet, érdeklődési körétől függően negyedóra vagy akár több óra alatt. Tulajdonképpen templomromokról van szó, amit az i.e. 3600-2500 között építettek, a megalitikus kultúra részeiként. A négy, egymáshoz kapcsolódó épület maradványai közötti időutazás során egy hatalmas nőalak lábát, a kövekbe vésett mintákat, domborműveket fedeztünk fel. A maradványok termékenységkultuszra utalnak, de találtak olyan használati tárgyakat is, amikből arra következtetnek, hogy holttestek elégetésére is használták az épületeket.
Ami miatt az elején írtam arról, hogy milyen hatással vannak rám az ókori Görögország emlékei, az az, hogy furcsa módon bár vonzottak a máltai megalitikus korszak emlékei, mégsem éreztem azt, amire előtte számítottam. Ennek talán az lehetett az oka, hogy annyira keveset lehet tudni róla: a könyvekben, honlapokon is rengeteg a feltételezés, a "talán", és nincs is annyira publikálva a dolog, Máltáról nem a többezer éves templommaradványok jutnak az ember eszébe először, így nem volt meg az a fantáziavilág, amibe bele tudtam volna illeszteni a látottakat. Mindezek ellenére örülök, hogy megnéztük, és remélem, hogy ha még egyszer eljutunk a szigetre, lesz alkalmunk megnézni a Hypogeumot is.
Tarxieni-paolai (a két település úgy összeépült, hogy szinte nem is sejthető, hogy hol a határ) sétánk során a hangulatos utcákban próbáltunk elveszni, érdekességeket találva és felfedezve tovább haladni, hatalmas templomra és a mögötte elterülő, helyenként a felnőtteknek is remek szórakozást nyújtó játszótérre bukkanni.
Remekül telt a nap, ami így utoljára még meg is erőltette magát, így igazi novemberi tavaszban volt részünk, és ismét a gyomrunk korgása késztetett minket a továbbindulásra.
Utolsó ebédünk helyszínéül a már jól bevált, nem tipikusan máltai (sőt! :D), de eddig legízletesebb falatokat a tányérunkra pakoló sarki, török büfébe igyekeztünk, ezúttal sem csalódva a választásban, az íz-orgiát pedig csak a szállodánk melletti kávézóban elfogyasztott danesi kapucsínó tudta megkoronázni.
Szieszta és pakolás, kis esti séta, talán kissé szomorú búcsú következett a nap hátralévő részében, no és az utolsó, az útra szánt euroink elköltése, még 2 Kinnie, még egy kis ez-az, útravaló, csak napfényt nem árultak sehol. A szállásunkra érkezve igyekeztünk a lehető leghamarabb nyugovóra térni, a reggel fél5ös reptérre való indulás irreálisan korai időpontnak tűnt, még ha ez volt a legkésőbbi időpont, amit a recepcióssal és a taxissal kialkudhattunk. Este 10-11 között mégis ordibálás hallatszott abból a belső udvarnak csúfolt lyukból, ahová az ablakunk nézett, és mások többszöri, finom kérésére sem hagyták abba az kiabálva kommunikálást az újonnan érkezett fiatal lányok, részemről egy erkélyen kikiabált erélyes shut up! megoldotta a problémát, és perceken belül el is aludtunk.
A pár óra alvás után be is bizonyosodott, hogy az bizony rettentő kevés volt, úgy éreztük, hogy még javában tartott az éjszaka becsekkolásunkkor.
Felszállás után, amíg fölötte fordult a gépünk, még egyszer, utoljára búcsút is vettem a szigettől... ettől a kicsit olasz, kicsit arab, kicsit angol, de igazából nem kaotikus, hanem kicsit egyik sem - hangulatú országtól. Boldog vagyok, hogy láthattam Máltát és Gozót, bár részemről talán mást vártam összességében. Persze elsősorban A. álma volt eljutni Máltára, de a mondás igaznak bizonyul: nem a helyben (emberben) csalódunk alkalom adtán, hanem a saját gondolatainkban, ha kiderül hogy azok nem teljesen egyeznek a valósággal.
Ahogy távolodtunk Máltától, és közeledtünk Szicília felé, a felkelő nap fényében ábrándozva már egy következő utazás gondolatai jártak a fejemben. Nincs üres járat, egy percre sem, még ha egy megvalósíthatatlan terv is motoszkál a fejemben, valaminek lennie kell, egy valóságos és élő második világ, egy félig álom második élet, amit aztán a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk összekovácsolni az igazi életünkkel.... és amikor erre gondoltam, mit látok meg? Na mit??? A füstölgő Etnát, az évek óta vágyott, többször eltervezett, de eddig még soha nem megvalósított vágyálmom, és most itt van, közelebb, mint eddig bármikor, a felkelő nap fényében tündököl, és Ő az, viccesen még azt is gondolom, hogy füstjeleket küld nekünk és úgy hívogat. Nemsokára találkozunk, TUDOM!
A repülőút Bécsig ilyen mámorban telt, mire landoltunk a mínusz két fokos (ja tényleg, a november mifelénk már fagyos!), ködös repülőtéren, már el is készült a fejemben az útiterv, talán csak ezért nem fagytunk meg az autónkhoz sétálva. A parkolókártyákkal volt egy kis értetlenségből adódó mizéria, de hamar elrendeződött a dolog, bepakolva, kocsiról jeget kaparva, majd a még repülőtér közvetlen közelében autópálya matricát vásárolva, később, illetve perceken belül hazaindulva a szürkeségben még félig a Máltai színes tavaszban, félig otthon, a meleg szobában, és a szívem egy része Szicíliában voltak, egyben, mégis össze-vissza. Szeretem ezt az érzést, ami nem hagy nyugodni, megállni, ami késztet az újabb álmodozásra, az álmok megvalósítására, a szürke hétköznapok, és az előttünk álló hosszú télen való átálésére, mert "a tenger a végtelen szabadsága, nyugalma és háborgása, a békés hatalom, ahol az ember csak mellékszereplő. Ez húz mágnesként, s tart magánál addig amíg csak lehet, hogy aztán álmokkal feltöltve térjek vissza a kisstílű mindennapokba."
kommentár nélkül
2011. november 21, hétfő
Ezen a napon tudatosult bennünk végérvényesen az, hogy bár meglepődtünk azon, hogy a rendkívül olcsó szállás árában benne van a svédasztalos reggeli is, mostmár ennénk valami mást. Bármit, mindegy, csak ne AZT a felvágottat, AZT a kenyeret, AZT a tojást, kávét, virslit, ami már egy hete minden reggel a tányérunkra kerül. Tekintve, hogy a szó hagyományos értelmében vett élelmiszerboltba még továbbra sem sikerült beesni, a csomagolt kajáknál meg mégiscsak jobbnak tűnt a svédasztalos kínálat. Igazából rájöttem arra is, hogy igencsak tud hiányozni a reggeli "leugrunk a pékhez" mozzanata az utazásainknak, ami itt sajnos a kínálkozó lehetőségek híján nem adatott meg.
Éhségünket csillapítva tehát ismét a hotel melletti kávézóban élvezkedtünk egy kicsit szenvedélyünknek kedvezve, majd egy Valletta felé tartó buszra szálltunk, ezúttal zökkenőmentes utazást remélve és kapva. Sokmindent terveztünk megnézni még a sziget fővárosában, például a játékmúzeumot és a Nagymesterek palotáját is. Az utcákon bóklászva ott is találtuk magunkat a palota előtt, kérdő tekintettel besétálva a kapun egy őr indult el felénk, aki közölte, hogy az épület aznap zárva tart. Az sajnos nem derült ki (emberünk nem volt túl közlékeny), hogy úgy egyáltalán a hétfői napra vonatkozik a dolog, vagy csak aznap, vagy láttunk felújítást is a palota oldalában és amiatt van ideiglenesen zárva, a lényeg, hogy nem jutottunk be, és valami azt súgta, hogy ha legutóbbi ottjártunkkor megpróbáltuk volna, biztos sikerrel járunk. :( Azért a palote előtti szökőkutas téren remekül elszórakoztunk... néha azon, hogy a gyerekek szórakoztatják a nézőközönséget. :)
Tovább sétáltunk tehát a Játékmúzeumhoz, ami bár kicsi volt, de mindannyiunknak kellemes perceket okozott az esetenként talán száz éves, és a világ minden tájáról összegyűjtött játékok gyűjteményével. (Gyűjtők, figyelem! vannak eladó darabok is, ezeréves spéci matchboxokból például, de van sok minden más is!)
A látogatás végeztével beszéltünk pár szót a gyűjtemény tulajdonosával, aki affelől is érdeklődött, hogy honnan jöttünk, hogy tetszik Málta... épp aznap kaptuk a hírt, hogy itthon 22 fok van, ott pedig éppen +22 volt, mondtuk hogy ez is sokat dob a hely varázsán, ő pedig azonnal Puskással és a Fradival azonosított be minket, de mondtuk neki, hogy az sajnos már régen volt...
Hazafelé a hotelünktől nem messze lévő, jó hangzású és barátságosnak tűnő Pomodoro nevű helyen ebédeltünk, de sajnos amilyen sokat vártunk, annyira keveset kaptunk, és itt most nem a mennyiségre gondolok. A felszolgálónak mondjuk úgy rossz napja lehetett, az ételek sem voltak díjnyertesek, különösen az nem tetszett, hogy minden fogás tele volt szórva olíva- és kapribogyóval, de annyira, hogy szinte ki sem látszott, hogy mi van alatta. Az egész menüből a falatozást záró Lavazza kávé volt a legjobb.
Hazaséta után végre emberi időben került sor a sziesztára, este pedig a "színes csobogásos" tér felé sétáltunk. Útközben betértünk egy kisboltba egy kis nasiért, a pénztáros lány pedig legnagyobb meglepetésünkre magyarul szólt hozzánk. "Lusták, mint az arabok, távolságtartók mint az angolok, nem jó velük együtt dolgozni" - foglalta össze röviden azt, hogy hogy érzi magát így, hogy nem turistaként van a szigeten. Viszont mivel mindig van munka, és jobb az idő is, hazajönni nem akar. Beszélgetésünk során végül az is kiderült, hogy van ám friss pékárut is árusító szupermarket a közelben, egy mellékutcában ugyan, de többszintes, és minden kapható (Tower névre hallgat egyébként), hamar meg is találtuk amint továbbsétáltunk. Olcsóbb árakra számítottunk, de ugyanolyanokkal szembesültünk, 1-2 akciós dolog volt ami tényleg megérte, de hazajövetel előtt 2 nappal jó is volt ez így, mert legalább a Kinnie kóstolóból be tudtunk vásárolni óccsóé. :) Annak viszont tényleg örültünk, hogy felvágottat és frissen sütött pékárut tekintve sokkal nagyobb volt a választék, mint eddig bárhol, meg is vettük a vacsorának valót, majd a színesen kivilágított szökőkutak felé hazasétáltunk.
2011. november 20, vasárnap
Ha nagyon mennénk valahová, úgy értem sietve, az tuti, hogy nem normális a buszközlekedés. Ezen a gyönyörű, bár esősnek induló napon biciklis felvonulás, vagy valami efféle volt, az út abban az irányban lezárva, amerre mi szerettünk volna menni: Marsaxlokk, illetve az ottani piac volt a cél. Jó húszperces várakozás után megindult a forgalom, de 3 busz is úgy száguldott el a megállónk előtt, hogy még csak nem is lassított, a sofőr jelezte, hogy fullon van a jármű, várjuk meg a következőt. Visszább sétáltunk egy megállónyit, hátha nagyobb szerencsével járunk, és tényleg siker koronázta a rövid gyaloglást: felfértünk a soron következő járatra, igaz másfél embernyi helyre ötésfelen, a busz pedig a következő megállóban már nem is állt meg, tehát megérte!
Vallettában a pályaudvarról indult a marsaxlokki járat, gondoltuk, hogy mivel végállomástól végállomásig utazunk, ilyen gond nem lehet, de mégis! A második buszra fértünk csak fel, bár szerencsére volt ülőhelyünk, de sokaknak nem, és többen maradtak a megállóban is, a következőtől kezdve pedig már meg sem állt, csak a legvégén, az ott hagyott, várakozó emberek pedig bosszúsan integettek, hogy velük meg mi lesz?
A sokat szidott máltai buszközlekdésbe így sikerült beleszagolnunk nekünk is, képzelem, hogy mi lehet itt nyáron?!
Mire Marsaxlokkba értünk, jól elfáradtunk, kész tortúra volt az odajutás is. Volt olyan pillanat, amikor már majdnem feladtam, de mivel piac csak vasárnap van Marsaxklokkban, mi pedig ezt az egyetlen vasárnapot töltöttük a szigeten, nem lett volna más lehetőségünk, főleg nem a piac-bolond uramnak, akinél az ilyesmi ugyanúgy a fő látnivalók közé tartozik, mint a hajójavítók. :)
Félelmünk, hogy mivel volt már vagy dél, piac hírből sem lesz a településen, szerencsére nem igazolódott be, sőt! Ekkora forgatagot rég láttam már, és a falu kis öble már első pillantásra elvarázsolt!
Jó volt sétálni a sok helyi árus között, bár a vásárlók legalább fele külföldi volt, tényleg rengeteg máltai dolgot lehetett venni. A zöldség, gyümölcs, hal, fűszerek, magvak, édességek, különböző ajándéktárgyak, csipkék, likőrök csak a kezdetet jelentették, tulajdonképpen tényleg MINDENT lehetett kapni, bár az árak sokszor magasabbak voltak, mint amiket korábban, a boltokban láttunk.
Hosszúra nyúlt a sétánk a forgatagban, közben megcsodáltuk a színesre festett kis hajókat, és az érdekes szobrokat is, mire a végére értünk a zsibvásárnak, jól meg is éheztünk mindannyian. Nem számítottunk rá, de a gyorsbüfétől kezdve a puccosabb éttermekig mindenhol teltház volt, az általunk kiszemelt helyen például félórás várakozás után tudtak volna bármit is az asztalra tenni (az asztalért már előtte kivártuk a sort!). Ismét felmerült bennem a kérdés: mi lehet itt nyáron?!
Sétáltunk még egyet az amúgy hangulatos faluban, nekem nagyon tetszett, különösen a főtéren éreztem azt a mediterrán hangulatot, amit eddig kevés helyen tapasztaltunk meg a szigeten.
Gyomrunk már hangosan korgott, így igyekeztünk a buszmegálló felé, gondoltuk majd eszünk valamit a szállásunk környékén, addig pedig kihúzzuk valahogy a piacon vásárolt ropogtatnivalókkal. Így is tettünk, a buszokon hajszál híján volt csak helyünk, sok helyen meg sem álltak a járatok, de azért hamar odaértünk a kiszemelt helyre, ahol jól belakmároztunk. A hotelünk melletti kávézóban isteni koffeines nedűt, és olasz sütiket ettünk a nap megkoronázásaképp, majd sziesztázni vonultunk el, ami hogy-hogy nem, este 7ig tartott...
2011. november 19, szombat
Azt hittük, hogy reggel időben indultunk a 20 kilométeres utat mégis vagy 1 óra alatt tettük meg. Ezúttal nem kukásautó mögött kellett araszolnunk, hanem egy koccanás miatt állt a sor a szomszéd "faluban". A hosszúra nyúlt út során bőven volt alkalmunk legalább buszról megismerni a sziget eddig ismeretlen részét: teljesen más a táj errefelé, ritkábban vannak települések, és eddig még soha (úgy értem sehol máshol, egyetlen utazás során sem) látott agavé ültetvényt is megcsodálhattunk, többszáz méteren át, az út szélén. Mivel az egyik kedvenc növényemről van szó, lélegzetemet visszatartva ámultam, és gyönyörködtem az elém táruló látványban. Ez után Málta északi parti üdülőhelyeihez értünk, aminek a hangulata nem, de homokos tengerpartja (Millieha bay) annál inkább megfogott, igaz november lévén nem nagyon tudtunk volna mit kezdeni vele akkor sem, ha leszállunk a buszról. Az eddig szokatlan látványokkal teli út után a déli komppal tudtunk átmenni Málta második legnagyobb szigetére, Gozóra. A hajóút kb félóra volt, fizetni pedig csak a visszaúton kellett. Már a kikötőben érezni lehetett, hogy egy kicsit más világba csöppentünk, már akkor éreztem, hogy itt találjuk majd meg azt, amit Máltán is látni és érezni szerettem volna.
Ahogy leszálltunk a nagy hajóról, azonnal elárasztották az utasokat a sightseeing buszok ügynökei, kapásból féláron kínálva a remek szolgáltatást. Először (másodszor és harmadszor) nemet mondtunk a nagyszerűnek ígérkező ajánlatra, lévén 1-kor indul az első busz, amivel mehetnénk, és amúgy sem fér bele túl sok minden az időnkbe, rá kell számolni az időt a hazaútra is a szállásig. A terv az volt, hogy Victoriát (a sziget fővárosát) és még legfeljebb 1 várost nézünk meg, tömegközlekedéssel, fillérekért, és szálltunk is volna fel a buszra, amikor még egyszer utánunk szólt az ügynök pasi, hogy na jó akkor 5 euroért ad jegyet mindannyiunknak (!) a hopp-on-hopp-off-ra, csak menjünk velük, de ne mondjuk meg senkinek, hogy ennyiért. :D gondolom még így is megérte, mert olyan kevesen voltak rajta, valakivel csak meg kellett tölteni a járgányt, mi pedig annyiért utaztuk körbe a szigetet, mintha a rendes busszal mentünk volna, csak így többet láttunk belőle. :)
Az utunk Xewkiján keresztül vezetett, ami barátságos településnek tűnt, de annyira nem, hogy le is szálljunk a buszról, főleg így, az idő szorításában, viszont mindenképp meg kell említeni, hogy a faluban (nem meglepő módon) egy hatalmas dóm áll, 75 méteres magasságával már messziről uralja a tájat a látképe. A 3000 fős település 4000 főt is befogadni képes temploma némileg eltúlzott építménynek tűnik, de tény, hogy lenyűgöző látvány.
A következő város, ahol le is szálltunk, a sziget fővárosa, Victoria volt. A sziget közepén épült várost eredetileg Rabatnak hívták, Victroria királynő tiszteletére nevezték át. Buszunk a piactér mellett állt meg (Pjazza Indipendenza), ahol információs iroda, ténylegesen működő piac és több ajándékbolt van, hangulatos, szűk utcák indulnak innen, többek között a Cittadellához is, aminek a bejárata párszáz méterre van innen.
Feltétlenül érdemes sétálnunk egyet az erődben, nemcsak azért, mert itt van a katedrális (kupola nélküli!), hanem mert a falak mentén körbesétálva egész Gozót belátni. Fentről is látszik, hogy mennyire más a hangulata a kis szigetnek, mint a nagynak, nyoma sincs városiasodásnak, és a táj is zöldebb, sokkal több a megművelt terület.
Ha már Victoria és Cittadella, no meg korgó gyomor, a legideálisabb hely, ahol ehetünk, az a sokak által dícsért "Rikardo bárja" (Ta Rikkardu).
Máltai utazásunk során itt találkoztunk először igazi, jellegzetes máltai csemegékkel, a helyi saláta isteni sajtokkal és a tészta minden igényünket kielégítette, fantasztikus falatokat tudhattunk magunkénak. Meglepetésünkre viszont sió gyümölcslé került az asztalra, a Kinnie mellé felszolgálva ez azért mégiscsak megdöbbentő volt. :)
Mivel a sightseeing busznak eléggé kötött a menetrendje, és ritkán is jár így utószezonban (vagy minek hívják ott a novembert), már sietni kellett, ha a sziget többi részét is szemügyre akartuk venni, akár csak a buszról is, így már jóllakottan egy rövidke sétát tettünk az óvárosban, majd a buszmegállóban vártuk az emeletes járgányt. Sajnos közben az ég is beborult, hidegre is fordult az idő, így az alsó, zárt részen utaztunk, a gyerekek pedig el is aludtak a buszozás során.
Nagyjából tudtunk csak megismerkedni Gozóval, de így is érezhető volt, hogy itt találnám meg azt, amire Máltán vágytam: eldugottabb kis falvak, a turisták igényeit kevésbé kielégíteni vágyó helyi kultúra (úgy étkezésben, mint egyébként), egyszerűbben szólva sokkal autentikusabb helynek tűnt, mint a fő sziget.
A buszról csak a kikötőben szálltunk le, ahol az eső elől már szaladni kellett az épületbe, gyors jegyvásárlás után pedig a szinte teljesen tele lévő kompon ülőhelyet sem találtunk. Hamar elröppent a félóra visszafelé is, buszra szállva pedig már sötétben, hűvösben, szemerkélő esőben, elfáradva próbáltuk szemlélni a tájat.
Érdekesség még ehhez a naphoz: a buszozásról írtam már, a buszok csak akkor állnak meg a megállókban, ha az ott várakozók intéssel jelzik, hogy fel akarnak szállni. Na pl sötétben és esőben az intést nem veszi észre a sofőr, így az utas elbukja, és várhat még 20 percet, hátha a következő sem veszi észre. VAGY kiállhat a busz elé! :D
2011. november 18, péntek
Mivel az időjárás ismét megviccelt minket (nem tudtuk eldönteni, hogy mi vár ránk az elkövetkezendő pár órában), közeli kiruccanást terveztünk, Mosta városába. Van olyan busz, amivel átszállás nélkül el lehet jutni a célig, de lehet menni kisebb kerülővel is, viszont a gyakrabban járó buszok valamelyikével. Mi a rövidebb, egyszerűbb, mégis időigényesebb megoldást választottuk, ugyanis ahogy behajtott a buszunk a még egyik közeli város kétirányú, de nagyon szűk utcájába, egy araszoló kukásautó mögött találtuk magunkat, és bő félórát araszoltunk mögötte 1-200 méteren keresztül (ennyi lett volna a teljes menetidő).
Mosta Málta egyik legnagyobb városa, viszonylag új házakkal, sőt, itt találtunk először kertes házra hasonlító épületeket is kis füvesített, sőt néha pálmafás előkertekkel. Mégsem volt annyira zsúfolt város-érzésünk, mint pl a kisebb Sliemában, valószínűleg azért, mert Mostában inkább kétszintes lakóházak, mintsem sokemeletes szállodasorok állnak.
A fő látnivaló a világ egyik legnagyobb temploma, a város közepén lévő főtéren épült kör alakú Rotunda. Átmérője 40 méter, a magassága 60, az útikönyvben olvasott 8 méteres falak döbbenetes látványt nyújtanak testközelből. Különlegessége még, hogy a II. világháborúban egy bomba zuhant be a templomba egy mise közben, ami nem robbant fel, ezt természetesen csodaként emlegetik. Nem-vallásosságunk ellenére mindannyiunkat lenyűgözött a templom külseje és belseje egyaránt, hosszú perceken át csodálkoztunk rá minden egyes apróságra, ami a szemünk elé került.
A templomot kívülről és belülről megcsodálva még egy kis játék, bújócska következett a hatalmas dór oszlopok körül. Még nem vagyunk elegen ahhoz, hogy átérjük. :)
Ami még helyi érdekesség, és érdemes megnézni, arra mi véletlenül akadtunk rá: ez Reno szalonja. Milán a kirakatban látott meg egy kis Volkswagen bogarat, amit mindenképp szeretett volna megkapni, A. pedig a régi máltai buszok kicsinyített mását vette alaposan szemügyre. A hely érdekessége abban rejlik, hogy amint bemegyünk a kis trafik-szerű helyiségbe, olyan érzésünk támad, mintha rossz küszöböt léptünk volna át: egy borbélynál találjuk magunkat, de kicsit körülnézve leesik a tantusz, hogy jaa, hát ezt írta a könyv is, hogy hajvágás közben (vagy előtt, után) vehetünk itt filmet a fényképezőgépbe, ajándéktárgyakat, vagy akár telefonkártyát is. :) Beszereztük, amit szükségesnek gondoltunk, majd tovább álltunk, mosolyogva azon, hogy ha kerestük volna Reno szalonját, biztos nem találunk rá. :)
Mivel éhesek még nem voltunk, visszabuszoztunk Sliemába, és a helyi szökőkutak és szobrok környékén múlattuk az időt ebédig.
A nap hátralévő része a szokásos lassúsággal telt: későre csúszott ebéd, estig tartó szieszta, tengerparti játszóterezés, közben a hatalmas, közelben cirkáló tengerjáró hajókban való gyönyörködés töltötte ki az esti beájulásig tartó néhány órát.
!
If you reject the food, ignore the customs, fear the religion and avoid the people, you might better stay home.
James Michener
és megint csak bocsi
igen, tudom, baromira a máltai beszámolóval kellene hogy traktáljam a kedves még idetévedőket, de megosztanám a nagy hírt, ami szerint idéntől sátorozásra adjuk a fejünket, ami azt jelenti, hogy alapos utánajárás után egy csudálatos, nagy sátrat rendelünk a netrő' óccsóé', és szeptembertől ezzel tesszük meg életünk következő epizódjának utazásait.
hogy miért?
- mert én személy szerint végigkempingeztem a gyermekkoromat, és imádtam, életre szóló élményként maradt meg minden ilyen utazás, sőt A-nak is voltak hasonló élményei (bár lakókocsiban :P), ő is imádta.
- mert már jó ideje pedzegetjük egymásnak a dolgot, de eddig halogattuk, tulajdonképpen mindig más kifogást találva.
- mert a tavalyi pár napos kemping-lét is nagy kaland volt, nemcsak nekünk, hanem (sőt talán főleg) a gyerekeknek is.
- mert a tavalyi pár napos kemping-lét ugyan nagy kaland volt, de sok tapasztalatot is gyűjtöttünk, főleg a sátorra vonatkozólag: mi letelepedős-fajták vagyunk, tehát egy nagyobb, állva-is-elférünk-benne tiípusú sátor elengedhetetlen kelléke az utazásainknak, ez az első, amit mindenképp be kell szereznünk a további kalandozásokhoz.
- mert az olaszországi apartman árak még szeptemberben is bőven túllépik a (görögországban már megszokott) lélektani határt: 70-80 euróért is csak nagy szerencsével találni szállást, sátorhely (+/fő +autó) viszont már 20-25 euroért is van egy jobbfajta kempingben is akár. ezt 2-3 hetes útra vetítve egy nyaralás alatt bejön a sátor ára (illetve jópár plussz nap nyaralás is kijön a megspórolt összegből).
- és végül, de nem utolsó sorban: az év kb 340 napján 4 szilárd fal között vagyunk, és kell a változatosság. :)
legkisebb csemeténk idén is lehetne akár kifogás, de mivel ő így is úgy is utazóágyban vagy köztünk alszik majd, szerintem neki pont tökmindegy lesz, hogy milyen a szálláshely falazata. :)
bocsi, bocsi...
elnézést a hosszú szünetért, a karácsonyra való készülődést beteggyermekápolás váltotta fel, így agyban ha lenne is időm, nehéz a megírandó emlékekre koncentrálnom. addig is egy kis olvasnivaló, amit ma hajnalban találtam. kalandvágyóknak kötelező! (és a zuram orra alá is fogom dugni, ugyanis ha jól emlékszem, épp ilyen motort nézegetett megvétel gyanánt... ) klikk! megéri! :)
2011. november 17, csütörtök
Mivel lógott az eső lába, úgy döntöttünk, hogy Vallettába látogatunk, elvégre bárhová be kell hogy tudjunk húzódni, ha úgy dönt hogy elered.
A buszpályaudvarra érkezve nem a városkapu felé, hanem a másik irányba indultunk, ahol korábban a nagy tengerjáró hajók kéményei kukucskáltak ki. Ezúttal nem jártunk szerencsével, mivel nagy hajót nem láttunk... de legalább kis kerülővel (egy építkezést megkerülve) jutottunk el a Felső Barakka kertekbe. A gyönyörű növény-gyűjteményt, szobrokat és persze a Grand Harbour és a Három Város felé való kilátást csodáltuk meg, a gyerekek kedvükre szaladgálhattak, mi pedig csak ámultunk-bámultunk, eddig ez volt a negnagyobb összefüggő zöld terület, amit Máltán láttunk - az én szemem és lelkem már ki volt éhezve valami ilyesmire. :)
A kertből továbbsétálva Valletta utcáit kezdtük bejárni, tulajdonképpen céltalanul, illetve volt néhány látnivaló, amit mindenképp szerettünk volna megnézni, de elsősorban a bolyongás élményének adtuk át magunkat. Furcsa érzés volt pl megtapasztalni nemcsak azt, hogy Valletta felülről, illetve képekről igen laposnak tűnt, mégis több volt benne a lejtő és emelkedő, mint az eddig bejárt városokban, no és az is meglepett, hogy bár itt valószínűleg minden turista megfordul, aki Máltán jár, mégis sokkal autentikusabbnak tűnik, mint sok más település, a piros telefonfülkék és postaládák ellenére is. :)
Lődörgésünk során egyszercsak belebotlottunk a Nagymesterek Palotájába, amit akkor éppen nem akartunk megnézni (hiba volt, de erről később), csak bekukucskáltuk, és meg is jegyeztem (én, az elfogult :D), hogy a görög evzónok jobban (?) végzik a dolgukat, mert az itteni őrök el-elmosolyodtak a gyerekeket látván. :) A görög vonatkozás egyébként nemcsak az őröket látva jutott eszembe....
Következő látnivaló a hangulatos, nyüzsgő utcákon kívül a Szent János társkatedrális volt, amit azért hívnak így, mert Málta legfőbb (és korábban épült) katedrálisa a mdinai (ott lakik a máltai érsek is). A hatalmas templom a XVI. században épült, kívülről egyszerűnek tűnik, belülről azonban bizánci hangulatot idéz a gazdag, sötét tónusú, arany díszítésével.
A rengeteg faragott díszítés csak a kezdet, mindegyik lovagi rendhez külön kápolna tartozik, a főhajó padlóján pedig 400 színes, márványmozaikból kirakott sírkövet csodálhatunk meg. A sírkövekhez egy személyes megjegyzés: én templomban ennyi halálfejet még nem láttam, mindenesetre érdekes volt, és én ilyenkor valahogy azt is hozzáképzelem, hogy micsoda munka lehetett létrehozni ezt az egészet?
Nem mellékesen megjegyezném azt is, hogy a katedrális múzeumában néhány Caravaggio művet is megcsodálhatunk, többek között az egyik legismertebbet, Szent János lefejezését, aminek az is érdekessége, hogy egy aláírt képről van szó, az aláírás pedig nem más, mint a levágott fejből kifolyó vér folytatása.
No megelégelve a horrort, a döbbenettől némán sétáltunk tovább, elveszve a kis utcákban, közben mégis keresve a szállásunk tetőteréről jól látható, azonban Vallettában mégis elrejtőző Karmelita templomot. A gyerekek fáradtsága miatt csak egy kis bekukkantást engedélyeztem magamnak, majd tovább sétáltunk a tengerpart irányába, ahonnan hazafelé indultunk... itt fogalmazódott meg bennem az, hogy miért is látom autentikusabb helynek Vallettát, mint a szálláshelyünkül szolgáló Sliema illetve Gzira környékét...
Vallettában egyetlenegy modern épületet sem láttunk. :)
A buszmegállót keresve belebotlottunk egy lovaskocsisba, akikről eddig mindig az volt az elképzelésem, hogy turistalehúzásból élnek, de ez a bácsi annyira próbálta ránk tukmálni magát, és annyira alacsony áron kínálat a a kocsikázást, no és a gyerekek is lelkesnek látszottak, hogy életünkben először ezt is kipróbáltuk, így körbekocsikázhattuk a várost a másik irányból is, kaptunk néhány plussz információt , és ezen a talán hagyományosnak számító közlekedési eszközön közelíthettük meg a buszpályaudvart is. :)
Őszintén szólva annyira magával ragadott Valletta hangulata, és olyannyira összefolytak az események, hogy az, hogy mit is ettünk aznap és hol, milyen játszótérre mentünk este és mikor tértünk nyugovóra, már teljesen mellékesnek tűnt. :)
2011. november 16, szerda
...vagyis az esős születésnap. Ezen a napon tartottuk A. születésnapját, amit a már kora reggeli esőnek köszönhetően nem gozói kirándulással ünnepeltünk, hanem elsősorban azzal, hogy a gyerekek ébredéstől lefekvésig Halász Judit Boldog szülinapot c. dalát énekelték. :)
Na de nem kell minket félteni, meg Málta sem az a hely, ahol naphosszat (vagy napokig) megállás nélkül szakad az eső, amint egy kicsit alábbhagyott, megnéztük hogy kb merrefelé van világos, és elindultunk Marsaskala felé. Elég messze van ahhoz, hogy mire odaérünk, tényleg jó legyen az idő, és ha esetleg mégsem, akkor legfeljebb sightseeing buszozásnak fogjuk fel a dolgot és így kirándulunk.
Marsaskala nem volt felírva a megnézendő dolgok listájára, találomra választottuk a helyet, a helyi templom, toronyóra és maga az öböl az összes látnivalója az egykori halászfalunak, ami mára népszerű üdülőhellyé vált, de ez így novemberben nem tűnt fel. Ami a lényeg: mire odaértünk, kisütött a nap!
Ez volt az első olyan település, ahol vidékiesnek mondható hangulat fogadott, és ismerős - illetve számunkra ismerősnek tűnt a kisváros (mindkettőnknek ugyanaz a görög falu jutott róla eszünkbe! :D) a jellegzetes 2-3 szintes, part menti öreg házaival, és az öbölben ringatózó kis hajókkal és csónakokkal. Egyedül a Szt. Anna templom karcsú tornya és a körülötte lévő modern épületek térítettek észhez, mégis mindenképp azt éreztem, hogy na igen, én ERRE számítottam, ezt vártam amikor Máltát választottam mint uticélt.
Plussz érdekesség: a testvárvárosok címerei közül megtaláltuk Kőszegét!! :D
Ami még talán említésre méltó lehet: nálunk minden hajójavító kötelező látnivalónak számít. :)
Oda-vissza bejárva az öböl partját meg is éheztünk, és mivel sok hely zárva volt (vagy épp teljes egészében vendégtelen), a nagyobb sikernek örvendő "47 Summer Nights" nevű étterembe tértünk be, amit hadd ne mondjak, egy játszótér mellett kapott helyet. A hihetetlen méretű bruschettát kiemelném minden elfogyasztott dolog közül, egyrészt mert az volt a legfinomabb, másrészt olyan óriási adagot hoztak belőle (1 személyre!!!), hogy bőségesen megtette volna csak az főétkezésnek.
Ezen kívül még érkezett pizza és lasagne, sajnos egyikről sem beszélhetek magasztosan, sőt... sajnos kb a fele ott is maradt, de a bruschettának köszönhetően mindannyian jól laktunk. Mire fizetésre került a sor, a gyerekek már kint játszhattak a játszótéren, és mivel ismét borúsra fordult az idő, na meg el is álmosodtunk, buszra szálltunk és elindultunk hazafelé.
Késői szieszta következett: fél4-től este 7ig szunyált a család, majd felkerestük a már korábban, buszról kiszemelt eddigi legkomolyabb játszóteret, nem mellesleg a tengerparton épült (Sliemában). Játék után vacsorának való, és némi helyi bor beszerzése következett (a zuramnak nem jöttek be a helyi sörök :D), és itt jegyezném meg, hogy továbbra sem találtunk "rendes" élelmiszerboltot. Furcsa, mert hentesből és tisztítóból van szinte minden városban, városrészben, de az élelmiszerboltok kb olyanok, mint nálunk 1-1 éjjel-nappali, csomagolt pékáruval, és csomagolt felvágottal, kínálat alig, az is inkább az alkoholra, üdítőkre és a nasikra koncentrálódik.
Hosszúra nyúlt, lassú este volt, így telt tehát a családfőnknek a negyvenedik. :)
2011. november 15, kedd
Kicserélődött a reggeli asztaltársaság... az olaszok és az angolok különbözőségéről oldalakat tudnék írni.
Miután jóllakottan megittuk a második kávénkat is, összekészülődtünk, és elindultunk Mdina és Rabat felé. Ehhez a Vallettai buszvégállomásra kellett eljtununk, onnan pedig tízpercenként induló másik busszal mentünk tovább.
Ehhez kapcsolódóan néhány szó a buszozásról: elég jó az összeköttetés mindenhonnan-mindenhová. Kis szigetről lévén szó, tulajdonképpen nincs különbség helyi és távolsági busz között. 1 útra szóló jegy 2,4 euroba, a napijegy 2,6 euroba, a 7 napra érvényes pedig 12 euroba kerül. Buszjegyet automatákból, vagy a buszok sofőrjeitől lehet venni (7 naposat is!). Az aktuális árak és térkép az útvonalhálózatról elérhető a közlekedési társaság honlapjáról (klikk), mi nagy hasznát vettük a térképnek, ugyanis helyben ilyet nem nagyon találtunk (illetve de, csak később, mert nem a buszpályaudvaron, hanem a vallettai turista információs irodában kapható, egyébként ingyenes). A dolog úgy néz ki, hogy kiáll az ember a megállóba, és mivel többféle busz is megáll 1-1 helyen, le kell inteni a nekünk megfelelőt (számozva vannak, messziről látható). Ha nem intjük le, nem áll meg. Ha nem jól láthatóan intjük le, akkor sem áll meg. Ha a sofőr elgondolása szerint tele van, természetesen szintén nem áll meg, ilyenkor ha visszasétálunk 1-2 megállónyit, megoldás lehet. A legendás régi, agyoncsicsázott buszokat egyébként már kiiktatták sajnos, teljesen új, klímás buszok közlekednek helyette, ha jól tudom idén június óta. Rongálásnak sem a (z üvegfalú!) megállókban, sem a buszokon nyoma sincs!!
Miután sikeresen buszra szálltunk, majd a másikra is, nem kellett sok idő, hogy már messziről meglássuk Mdina katedrálisát, pár perccel utána pedig le is szálltunk a buszról Rabatban.
Először a párszáz lakosú Mdinát sétáltuk körbe, ami a sziget korábbi fővárosa volt. Helyi viszonylatban hegynek nevezhető fennsíkon épült, és hatalmas városfal veszi körül. Kívülről nem is látszik más, csak a narancsfákkal teleültetett várárok és az erődítmény, mögüle pedig a Szent Pál katedrális tornyai kukucskálnak ki, ha a Rabat felőli oldalról közelítjük meg a várost.
A főkapun besétálva (amit már kapásból látványosságként említ az utikönyv) egy teljesen más hangulatú helyre érkeztünk, mint az addig megszokott.
Mdina nekem egy kicsit olyan volt, mintha halott város lenne, egy múzeum, kirakat, ami persze gyönyörű és hangulatos, csak hiányzik belőle valami: a helyi lakosok. Elméletileg négyszáz fős a városka, de a mindennapi életnek nyomát sem látni. Ennek ellenére persze csodálatos utcákat, sikátorokat járhatunk körbe, és a fő nevezetességnek számító Piazza San Pawl, a főtér, ahol a helyi elöljáró házát (az első képen balra), a katedrálist, és kicsivel mögötte a katedrális múzeumot találjuk.
A várfalról körbetekintve tulajdonképpen belátni szinte egész Máltát: egyik irányban a Rotunda (később lesz róla szó), kicsit távolabb a tenger, 180 fokban elforgatva a szemeket tenger-tenger, part menti városok, míg végül a repülőteret is meglátjuk, attól tovább pedig szintén a tengert.
A régi városból kisétálva a gyerekek azonnal betámadták a játszóteret (ami egyébként MINDENHOL van!), aztán elindultunk a másik körre, Rabatban is sétáltunk egyet. Teljesen más a hangulata mint Mdinának, és persze sokkal "élőbb" város, mint a főút túloldalán lévő. Hangulatos utcák, sikátorok, a már jól ismert faerkélyes házak sora, itt-ott vendéglők, pizzériák és kávézók, na és ami még érdekes: bár minden kőből van, és zöld terület egy szál sem, a lehető legtöbb helyet próbálnak zölddé tenni, balkonládák, cserepek, és mindenféle más erre alkalmas dolog beültetésével.
A főtérig sétáltunk fel, majd vissza, találtunk egy szimpatikus, réginek és jónak, nem túl turistásnak tűnő éttermet (a nevét elfelejtettem, de azt tudom, hogy benne volt a "sun" szó :D), az egyik mellékutca sarkán, oda tértünk be ebédelni, és jó választásnak bizonyult. Tésztát kívántunk, A. "maltese raviolit", én bolognai spagettit választottam (ezek állandó kínálatai az éttermeknek a hamburgerek és a fish&chips mellett), plussz a gyerekeknek sült krumplit, 15 euróból laktunk jól.
A hazaúton bealudtak a gyerekek, így a "hivatalos" szieszta elmaradt, este pedig Sliema felé sétáltunk el, ahol ismét játszóterezés volt soron. Vacsorára a sarki töröknél ettük degeszre magunkat (Millenium Turkish Kebab, 2 van Máltán), hozzáteszem, hogy az eddigi legízletesebb falatokat tudhattuk magunkénak. Itt fogalmazódott meg bennem először az a gondolat, hogy az eddig bejárt déli országokhoz képest Málta nem elég mediterrán... eddig bárhol máshol jártunk, ízesebb falatokat kóstolhattunk meg.
Miután levegőt is alig kaptunk a rengeteg kajától, no meg a gyerekeknek is a végére járt az energiájuk, nyugovóra tértünk, másnapra jó idő esetére gozói kirándulást terveztünk, ami korai útra kelést kíván.
2011. november 14., hétfő
Igen korán ébredtünk az előző nap hajtása ellenére. Meglepő volt, hogy bár éjszaka elvileg nem volt több 15 foknál, a szobánkban kifejezetten melegünk volt, és bár elvileg már világos volt ébredésünkkor, ebből semmit nem érzékeltünk a korábban említett remek kilátás miatt, szóval erkélyen kinéz, 5 szintet feljebb néz, és láttuk, hzogy az időjárás valószínűleg több, mint remek!
Fél9kor már a 8. emeleti étteremben reggeliztünk. A szerény, de elegendőnek tűnő svédasztalos reggeli után a teraszon gyönyörködtünk a kilátásban, és a jó időben, majd egy laza, csak a környéken csatangolós napnak indultunk neki.
Kis utcákon át barangoltunk, élelmiszerboltot is keresve, de ezen a környéken nem volt túl sok lehetőség, de kárpótolt minket a jachtkikötő szomszédságában lévő játszótér, pálmafás parkkal körülvéve, hogy a virágzó (!) leandereket már meg se említsem!
A főutca modern épületei mögött régi típusú, hagyományos, zárt faerkélyes házak húzódnak meg, a mészkő sárgás egyhangúságát a különböző színűre festett ablakok és ajtók törik meg.
Furcsa, hogy errefelé miért nem látni turistákat, amikor sokkal hangulatosabb, mint a főutcai szállodasor. Egy sarki kisboltban be tudtuk szerezni a legfontosabbakat: vizet és gyümölcslét, élelmiszer-kínálat inkább csak a nassra korlátozódott, így kihagytuk ezt a részét. A cuccokat hazacipelve a szobánkban rend és tisztaság fogadott, kis rápihenést követően pedig elmentünk ebédelni. Első nekifutásra a Tre Angeli nevű hely tűnt a legszimpatikusabbnak (Sliemában a parti úton), ahol (mint az később kiderült, máshol is) az étlap a következőkkel kezdődött: hamburger sült krumplival, chicken and chips, fish and chips... és így tovább, és hagyományos étteremről beszélünk, nem gyorskajáldáról. Ennek ellenére, vagy talán épp ezért gasztronómiai csodában nem volt részünk, igen jót falatoztunk. Ezt már csak egy hosszabb szieszta követhette, hogy teljes legyen az élvezet, ezt a családom ágyban, én pedig a szállásunk tetőteraszán töltöttem el, a kilátással, a felhők játékával és egy kis olvasással múlatva az időt.
A pihenés után megtettük első buszos utunkat Valletta felé, rácsodálkozva az útba eső hatalmas, talán ezernyi jachtot befogadni képes marinára, és a végállomáson lévő óriási szökőkútra. Próbáltunk beszerezni egy buszmenetrendet, de ez ügyben nem voltak túl segítőkészek az arriva (helyi bkv) információs bódéjánál. A hazautat részben gyalog, részben busszal tettük meg, a közeli csirkés gyorsétteremben megejtve a vacsorát. Ez utóbbi nem volt rossz, de felejthető kategóriába sorolnám.
A lazulós tempó ellenére eseménydús nap volt, elveszni a mellékutcák egyformaságában, rácsodálkozva egy szembe jövő, teljesen feketébe burkolt, csadoros nőre, a kissé olaszosnak tűnő férfiakra, úgy egyáltalán az emberekre, akik bár kedvesek, mégis kicsit mintha távolságtartóbbak lennének, mint a többi mediterrán országban, felismerni, hogy bár 20 fokosra ígérték a hőmérsékletet, ha épp tűz a nap, jóval melegebbnek tűnik, meglepődni azon, hogy az élelmiszerbolt (mint a nálunk megszokott, ahol a pékárutól kezdve a főzési alapanyagokig bármi beszerezhető) ritka, mint a fehér holló, hentes viszont van, annál több, érdekes és vegyes első benyomások.
2011. november 13., vasárnap
Végre eljött a nagy nap, és kis családunk útra kelt Málta felé. No de először lássuk az előzményeket.
Az utazás Férjet meglependő készült, aki ottlétünk alatt töltötte a 40. születésnapját, és az egyik álma az volt, hogy láthassa Máltát. Úgy kb 2 évnyi spórolás, szervezés-tervezés után nem bírtam ki, hogy a tervek szerint csak indulás előtti nap mondjam el neki, hogy na akkor holnap, de így is nagyon örült (naná!), bár először nem nagyon hitte el, hogy komolyan mondom, hogy van 4 db repülőjegyünk (az ötödikünket meg kicsempésztem). :)
Nem szoktam rizsával indítani a beszámolóimat, de már többen kérdezték, hogy hol is van ez a Málta? És mit lehet ott csinálni? Úgyhogy bevezetésképp leírnék róla néhány szót.
Málta önálló ország, EU tagállam, A Földközi-tenger közepén, Szicíliától kicsit délre terül el, és nagyon picike: kb negyedakkora mint Budapest, negyedannyi lakossal. Megközelíteni repülővel vagy hajóval lehet: az Air Malta-n kívül az Alitalia, Austrian Airlines és több fapados társaság járata landol náluk Európa több pontjáról indulva, hajózni pedig Szicíliából lehet. A tengerpartja főként sziklás, egy fórumos topictárs szerint Máltán azt a partszakaszt nevezik strandnak, ahol az ember az élete kockáztatása nélkül be tud menni a vízbe - van benne némi igazság, de azért az északi, kifejezetten üdülővárosokban "csináltak" homokos strandokat is, és tudomásom szerint búvárok is feltalálják magukat, úgyhogy hajrá. A klíma: jobb mint itthon, vagyis ősztől tavaszig melegebb van mint nálunk (most pl nappal 20, éjjel 15 fok volt novemberben!), nyáron pedig rekkenő hőség. Csapadék inkább csak a téli hónapokban valószínű, és akkor sem jellemző, hogy napokig esne az eső, inkább csak minden nap elered egy kicsit.
No de a lényeg, hogy mindenféle ruháinkat összepakolva, nem túl melegen öltözve a kényelmes vasárnapi ebéd után útnak indultunk a bécsi reptér felé (ja, idén télen nem ment Air Malta járat Budapestről!), arra számítva, hogy a gyerekek majd jól beájulnak a kétésfélórás út alatt. Tévedtünk: vagy a reptér volt túl közel, vagy a gyerekek is érzik már azt a bizonyos izgalmat, amit egy utazás jelent, a lényeg, hogy még csak el sem pilledtek, sőt egyre inkább csak pörögtek, ahogy közeledtünk a már sorompók nélküli osztrák határ felé.
A parkolójegy érvényesítése elsőre nem volt világos, de egy kedves bácsi 1 perc alatt eligazított minket. (a bécsi reptéren parkolni nem olcsó mulatság, itthon lehet venni előre néhány fajta kártyát, a mi kéthetesünk 19 500 ft-ba került a Vistánál, így feleannyiért parkoltunk, mintha helyben fizettük volna ki a 10 napot!) Az autót leparkolva, gyerekeket és bőröndöket magunknál tudva röpke 1 óra alatt túl is voltunk a poggyászfeladás és a becsekkolás folyamatán. Egy gyors látogatást ejtettünk a Manner boltban, majd irány a kapunk. Ami szinte azonnal feltűnt, hogy sehol semmi tolongást nem tapasztaltunk. Hogy ez annak köszönhető-e, hogy most menetrend szerinti járattal utaztunk, nem pedig fapadossal mint eddig (tehát előre tudtuk hol lesz a helyünk a gépen, etc.), vagy pedig annak, hogy nem kishazánk repülőterén történtek az események, nem tudom, mindenesetre furcsa és jó érzés volt az, hogy tolongásmentesen, mégis tíz perccel indulás előtt már minden utas a helyén csücsült, és ki is gurulhattunk a kifutópályára.
A repülőút gyorsan eltelt, az alapszintű ellátás némi édes sütit, kávét/teát, 1 szendvicset és egy üdítőt tartalmazott, előzetes tájékozódásomnak köszönhetően így már Máltára érkezésünk előtt megkóstolhatnám a szinte nemzeti italnak számító Kinnie nevű üdítőt, ami jól behűtve az igazi, tényleg finom volt (A. szerint olyan mintha kólát és fantát kevernének össze, némi kesernyés ízzel megbolondítva, de végül teljesen rákattant :D). A kijelzőn folyamatosan nyomon követhettük, hogy merre repülünk: Bécs-Zágráb-Split-Bari-Nápoly-Palermo-Málta vonalat jártuk be, vagyis részben a jövő évi nyaralási tervet is kipipálhattuk, igaz marha gyorsan, és nagyon sötétben, de örülök, hogy életemben először láthattam végre Szicília fényeit (amik pontosan 19:14-kor tűntek fel alattunk, ezt fontosnak tartottam feljegyezni). Szerencsémre legyen mondva, hogy a már régóta vágyott sziget felett meg is kezdtük az ereszkedést, a déli partvidéken ringatózó nagyobb hajók jól kivehetően hívogattak... hamarosan találkozunk!
A landolás meglehetősen hirtelen történt, nem tudok rá jobb szót. A fiúknak a fülük fájdult meg, mi, vagyis a női szakasz pedig az eddig még soha nem tapasztalt erejű fékezéstől parázott be kissé. Kiszállva a gépből azonnal megcsapott a kellemesen langyos levegő, az épületbe beérve pedig hamar megtaláltuk a csomagjainkat is, majd pedig a transzferes emberünket, akit a szálloda küldött, és akit megpillantva csak az első érdekesség volt az, hogy rövidujjú ingben volt, a következő pedig, hogy nem ott ült be az autóba, ahol vártuk volna. Persze tudtuk, hogy itt angol mintára megy a közlekedés, mégis váratlanul ért, főleg a forgalomban haladva volt különösen fura érzés, aztán hamar elterelték a figyelmünket a hatalmas pálmafák.
A szállásra (Sliema, 115 The Strand) hamar becsekkoltunk, a fizetendő összeget előre elkérték (200 euro/10éj/aparman, ebből 60 eurot már átutaltam előlegként), meglepetésünkre pedig közölték, hogy az árban benne van a svédasztalos reggeli is. A 3. emeleti stúdiónk tökéletes választásnak bizonyult, amíg el nem húztam a függönyt: a francia erkély egy 1x1 méteres belső udvarra (vagy mire) nézett, bár őszintén szólva ez volt az egyetlen hátránya a szálláshelynek, más egyéb megjegyezni való csak az a furcsaság volt, hogy a fürdőszobai mosdó is angol módira készült: külön hideg- és melegvizes csappal ellátva, ami rendkívül ötletes, vagy szétfagynak a fogaink fogmosáskor, vagy leforrázzuk magunkat, tökjó! :D
A fiúk még elszaladtak innivalóért, aztán hamar nyugovóra tértünk az első máltai éjszakánkon.
bocsi...
jovanna, kicsit felhuzott ez az Etna-dolog. :)
annyit azért mégis, hogy...
...hazafelé a magasból, a napfelkelte fényében látni az Etna havas, füstölgő csúcsát olyan élmény volt, amit azt hiszem soha nem fogok elfelejteni. kezd kikristályosodni ez a jövő évi utiterv, azt hiszem.... :)))
megjöttünk!
hello, megjöttünk, képek a webalbumban, beszámoló a kockás füzetemben, emitt majd idővel... de igyekszem hamar feltenni, mert már most van olyan, amiről írnék még... de addig ugye nem illik következő utazásról áradozni, amíg az előzőről nem számoltam be. :D
0
kicsit több mint 3 óra múlva irány a bécsi reptér!
ami azóta intéződött:
bécsi parkolókártya már megvan,
egy halom ruha a fotelba készítve, már csak le kellene venni a bőröndöt a szekrény tetejéről... asszem már nem írok, majd csak akkor, ha hazajöttünk. szép időt nekünk, nektek meg jó várakozást. a lottónk még érvényes... ha esetleg nem jönnénk haza, akkor tudjátok az okát! :))
5
sea temperature: 22 °C ;)
9
1. ma felfedeztem, hogy okt 28tól az AirMáltának nincs járata Bp-ről.
2. még mindig nincs meg a bécsi parkolójegyünk.
3. sikerült jutányos áron (290-ért.... ) megfelelő mennyiségű eurohoz jutni (ill. annyihoz, amennyire szükségünk lesz, na.)
4. a gyerekek már bepakoltak. :D
