hopp! :))
| odaút - Budapest Terminál 2 (BUD) >> Barcelona - Terminal 2 (BCN) | ||
|---|---|---|
| Kedd, 15 Jan 13 | járat W62375 | indulás Budapest Terminál 2 (BUD) : 06:00 érkezés: Barcelona - Terminal 2 (BCN) : 08:30 |
| visszaút - Barcelona - Terminal 2 (BCN) >> Budapest Terminál 2 (BUD) | ||
|---|---|---|
| Szombat, 19 Jan 13 | járat W62376 | indulás Barcelona - Terminal 2 (BCN) : 09:05 érkezés: Budapest Terminál 2 (BUD) : 11:40 |
számoljuk a napokat
ahogy az már lenni szokott, még több mint 100 nap van hátra az idei nyaralásig, de már hatszor oda-vissza tervezve-szervezve-kalkulálva van a dolog. na nem agyonszervezve, nem úgy értem, csak annyi mindent szeretnénk, hogy ha most indulnánk és októberben jönnénk haza, akkor (sem) férne bele, megfinanszírozni meg több mint sok, szóval igazából megint valami olyasmi lesz, hogy az indulási időpont nagyjából fix, aztán kinézünk egy környéket (én még mindig kötöm az ebet a karóhoz, vagyis magunkat Olaszországhoz), belövünk egy költségvetést (hogy km-ben és időben mi fér bele), aztán indulunk, ami biztos: déli irányba, sátorral. :D
már le sem merem írni, hogy a múltkori göröghatár-hiányomra A. is ráerősített, pelioni kempingezést pedzegetve, és már majdnem meggyőzött (természetesen költség-oldalról), amikor azt mondtam hogy jó, hát végülis nem muszáj nekünk 2000 km-re elmenni itthonról, jól esz 1500-at is, a lényeg, hogy dél-olasz legyen, és hát a Gargano-félsziget (a csizma sarkantyúja) már az. tekintve, hogy kb 5km-enként van egy kemping azon a környéken, nagyjából hasonló adottságokkal és árakkal, megintcsak nem kell szervezni a dolgot, max átgondolni azt, hogy van-e elegendő látnivaló a környéken, merthogy 3 gyermekkel sem csak a tengerpartonheverészés lenne a program. mindent összevetve Puglia sem rossz hely, Vieste helyes kis városnak tűnik, fagyi, pizza, tészta, tenger lesz, úgyhogy nagyon nem lőhetünk mellé... csak a vulkán, a vulkán közelsége fog hiányozni egy kicsit. (azért továbbra is lottózunk :D).
a képek klikk-re nőnek, kicsit giccsesnek tűnnek, de állítólag tényleg ilyen. ha oda megyünk, akkor majd én jól megmondom, hogy így van-e. a strand mindenesetre gyerekbarátnak tűnik. :)
hiányzik
hiányzik a görög határ. olyan fílingje van ott sorban állni a forrósodó kora reggeli órákban, az addig megtett 1000 km után, mint semmi másnak a világon.
... nem beszélve arról, hogy átérve és azonnal leparkolva soha ki nem hagynánk az első (egyébként pedig nem is túl jó) frappét, ami akkor és ott világmegváltónak tűnik. :)))
és igen, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha idén is...
önmegtartóztatás
önmegtartóztatás az, amikor kétpercenként zúgnak el felettem a gépek, és én nem rohanok repülőjegyet venni.
mi értelme?
mi értelme annak, amit a wicc-er csinál? egyik nap jön az email, hogy 20% kedvezménnyel foglalhatok, de csakmost, csakma, és csak akkor ha klubtag vagyok, majd másnap egy másik, hogy a kedvezmény mindenki más számára elérhető.
hozzátenném, hogy eleve vicc, amit a 2 fapados egymással versengve művel, ezek tuti nem egymást fogják kinyírni, hanem minket. megfordult a fejemben egy őszi-téli utazás Spanyolország felé, de az, hogy fapadossal, csomag nélkül (!!!) 2 felnőtt és 2 gyerek meg 1 csecsemő nem hozható ki 150 000 Ft alatt, tehát ismétlem, fapadossal és csomag nélkül, arra már nincsen szó. és azért, 3 gyerekkel, valljuk be, nem vinnék 5 kézipoggyászt csak azért, hogy spóroljunk.
oké, azért még mindig olcsóbb mint egy irodás menet, de azért az már biztosnak tűnik, hogy nekünk nem fér bele. :(
Toszkán kirucc
költségcsökkentő megoldásként nem 3 nap toszkán kemping, hanem 1 éjszaka toszkán agriturismo-szerű létesítmény szerepel a tervben. egyrészt hamarabb leérünk így délre, 2-3 nappal kevesebbre kell költőpénz, és a 3x50 euros kemping ára helyett max 100 euroba kerülne 1 éjszaka reggelivel, tehát újratervezés van most (mennyi lesz még? :D). azt mondjuk nem tartom kizártnak, hogy Koninak előbb lesz foglalva szállás Olaszországban, minthogy megszületne...
Ryan
a Ryan air nem semmi. már megfogalmazódott bennem ez a bejegyzés pár hete, amikor megtudtam a hírt: a Ryanair törölte a krétai és a rodoszi járatát, kihasználatlanság miatt. egyrészt még el sem indult, ugye, másrészt meg ha 2-3 hétig volt foglalható, sokat mondok. azok ott fent (mármint a Ryan fejesei) pedig nyilván nem tudják, hogy a magyarok nem úgy utaznak, hogy februárban mindent előre megvesznek/lefoglalnak/leszerveznek. sok ember egyébként megvárja az utazás kiállítást, anyagot gyűjt, átgondol, aztán majd május-környékén kiderül, hogy mennyi pénze és szabadsága lesz, és hogy pontosan mikor (kollégafüggő is a szabi-dolog, ugye). na mindegy, minket ez most nem érint, csak szeretem nyomon követni az eseményeket. :)
ha tudnám...
ha tudnám legkisebbünk pontos születési dátumát, szívem szerint vennék egy (illetve 5) repülőjegyet a BUD-AGP-TFN útvonalra novemberre. meg mondjuk vissza, de az nem olyan fontos. :)
nagy igazság!!!
egy rendkívül jó hozzászólás egy Görögországgal kapcsolatos fórumról:
"1. Tegyük fel, hogy nem megy csődbe. Ebben az esetben nincs probléma. Nekem ez a forgatókönyv a legvalószínűbb.
2. Tegyük fel, hogy csődbe megy, de a wizzair nem. Mi történik ekkor? Befagy a tenger? A görögök meghalnak? Nyilván nem. Esetleg drachma lesz a fizetőeszköz némi inflációval, reptér körüli permanens sztrájkokkal, masszív járatkésésekkel.
3. Tegyük fel, hogy csődbe megy, de a wizzair nem. Görögország nem fogad repülőt. A wizz törli a járatát és visszatéríti a pénzt.
4. Tegyük fel, hogy csődbe megy és a wizzair is. Ez esetben chargeback eljárás a bankban.
5. Tegyük fel, hogy csődbe megy, és a wizzair is és magyarország is. Ez esetben a pénzünk sem ér semmit, tehát tök mindegy, hogy nem ér semmit amin vehettem volna repjegyet ami szintén nem ér semmit.
Addig kell menni amíg lehet. Amíg még meg tudjuk fizetni. Ha már nem tudjuk, ráérünk akkor sajnálkozni. Nyáron úgyis 2 euró lesz a benzin Görögországban."
qwer1234
hát nem gyönyörű?
a kép eredetileg itt található: klikk!
amit egyszer látnom kell!
Mont Blanc Tunnel
a kép eredetileg itt található: klikk!
A Mont Blanc alatt húzódó 11,6 km hosszú alagút, amely Franciaországot köti össze Olaszországgal. Egyszer végigmennék rajta! :)
MALÉV
őszintén sajnálom azt, ami történt. vannak gondolataim, amit itt most nem írnék le, főleg azért mert úgysem lenne értelme, kis homokszemek vagyunk mi a gépezetben. sajnálom, hogy itt tart ez az ország, hogy ilyesmi megtörténhet.
egyébként pedig, ami pláne érdekes, hogy az eddig csak Pozsonyból elérhető Ryanair igen gyorsan lereagálta a dolgot, mivel a mai naptól foglalható náluk Ciprus, Kréta, Szicília (!), és még mi szem-szájnak ingere, hogy az északabbra fekvő országokat ne is említsem. be tudnék vásárolni, na. csak úgy, bánatomban, siratva a drága jó MALÉVet.
Calabria
Scilla
első nekifutásra
merthogy az első előtti álomképem természetesen Szicília volt (lett volna :D), de be kellett látnom, hogy nemcsak borzasztó drága, de baromi messze is van, és egy 4-5 hónapos gyermekkel az alábbihoz képest plussz 2000 km-t bevállalni mégiscsak merész dolog lenne. 1-2 nap eltéréssel, megbeszélés nélkül A. is és én is Calabriára voksoltunk: rengeteg felfedezni való, kevés turista, magyarul nincs elkurvulva (már bocsánat a kifejezésért, de tényleg...) a helyi lakosság a külföldiek kedvéért, és talán ott már érezni a rég vágyott Szicília illatát...
na de még bármi változhat, sok mindent nem foglalunk előre, íme az útvonalterv: klikk.
tehát több szakaszra osztanám a dolgot, a következők szerint:
1. Itthon - Siena (ill a környékén valami kisebb városka): éjszakai vagy hajnali indulással, bő 1000 km, majdnem végig autópályán, 10 óra alatt megtehető az út. itt 3-4 nap lenne kempingben, egy kis toszkán hangulat magunkba szívása lenne a lényeg, illetve az első nagy falat autózás kipihenése természetesen. medencés kempinget keresnék, elsősorban a gyerekek miatt, mivel Sienától távol van a tenger, és pancsizni meg nyilván kell. :)
2. Siena - Positano: 480 km, 5 óra. Ezt úgy képzelem, hogy reggeli után sátrat bontunk a kempingben, elindulunk, valahol megebédelünk, gyerekek játszanak egy kicsit, majd folytatjuk az utat, délutánra Positanoba érkeznénk, ahol 1 éjszakát töltenénk el szállodában. Így nem hagynánk ki azt, ami a szívem csücske (mert azért Positano mégiscsak régóta motoszkál a fejemben), de nem is szánnék rá több időt, mint amennyire jelenleg egy turistás helyre (mert ez az) vágyunk. Ezt a szállást lefoglalnám előre, csak hogy legyen valami biztos pont is az utazásban. Azért is kellene egy itteni megálló, mert a következő állomáson ismét kempingben szállnánk majd meg, és sátrat verni pedig jobb világosban, ugye, de ahhoz meg messze van, hogy tutibiztos nappal érjünk oda.
3. Positano - Scilla (vagy Tropea, Capo Vaticano, tehát valami a környéken): 420 km, 6 óra. Ahogy fentebb írtam, kempinges megoldás lenne, 10 napra. itt már nem kell medence, mivel ott a tenger. egyébként Calabriában a kempingek jóval olcsóbbak, mint Toszkánában, szóval még egy többcsillagos is beleférne, majd meglátjuk mit találunk. Itt strandolás, Calabria felfedezése, és esetleg-talán átruccannánk egy napon Taorminába (illetve Savoca lenne a fő cél, csak hogy pontosítsak), hogy mégis legyen egy kis Szicília, ha más nem, legalább az Etna képe és Vittelli bárja, elvégre csupán 70 km-ről van szó.
4. Scilla - Maranello: 1030 km, 11 óra: mivel a hazaút egyben igen megterhelő lenne mindannyiunk számára, kell egy tranzitszállás, és inkább a Ferrari múzeumot néznénk meg, mint mondjuk az olasz adriát... itt 1-2 éjszaka szállásra gondoltam, szilárd falazatúra, és talán nem foglalnék előre, mert ki tudja, hogy lesz-e kedvünk többet/kevesebbet kempingezni. valamit csak találunk ott, vagy 1-2 faluval errébb-arrébb. azért a lehetőségeket kiírom, hogy képben legyünk, legalább nagyjából.
5. Maranello - itthon: 900 km - 9 óra, ez már a hazaút. :-I
2011. november 22-23, kedd-szerda
Minden utazás utolsó napja az "utolsó" szó és érzés jegyében telik. Mindenből kiérzem azt, hogy az éppen az utolsó, és itt az egyedüli dolog, amit örömmel konstatáltam: az utolsó reggelinket fogyasztottuk el a szállodában. :)
Utolsó napunkra hagytuk azt a látnivalót, amit bizonyos szempontból nehéznek és nagy volumenűnek éreztem, talán azért, mert arra számítottam, amit a görög romterületeken már megszoktam. A görögöknél mindig érzek valami olyan plusszt, ami átemel egy álomvilágba a kövek rengetegéből, amikor odaképzelek olyan dolgokat, amikről valaha olvastam, vagy előtte a múzeumban láttam, vagy akár az iskolákban tanult dolgokat, illetve magamat repítem vissza pár ezer évvel az időben, ha nem is teljesen, annyira mindenképp, hogy amolyan álomittas hangulatban, és csak félig reális képet alkotva ténferegek az összedőlt oszlopok és szobrok, hatalmas kőfal-maradványok között. Szeretem ezt az érzést, és valami hasonlóra számítottam Tarxienben is...
Tarxien városa Vallettától nincs túl messze, buszok is gyakran indulnak oda a fővárosból, így egyszerűen és gyorsan megközelíthető. A hangulatos, nem turistás kis városban bóklászva 2 főbb nevezetességet lehet (és talán kell) megnézni: a tarxieni templomot és a Hypogeumot. Mi idő hiányában és a gyerektársaság miatt a templom megtekintését választottuk, a Hypogeum egyébként Málta legérdekesebb és talán leghíresebb látványossága, az UNESCO Világörökség része, amit naponta korlátozott számú látogató tekinthet csak meg (tudomásom szerint csak előre foglalt jeggyel lehet bemenni), a kb 5000 éves, a piramisoknál is régebbi építmény valójában egy sziklába vájt szentély, vagy valami ahhoz hasonló, pontos funkciója nem ismert, de 33 kerek helyiségből áll, és többezer csontvázat találtak a többszintes építményben. A látogatás több figyelmet és időt igényelt volna, mint amennyit így családostul megengedhettünk volna magunknak, és persze jó előre való szervezést, ami szintén nem túl egyszerű a manókkal, szóval sajnos kihagytuk, ehelyett Tarxien-Templomok felfedezésére indultunk.
Itt nincs akkora felhajtás, mint a Hypogeum esetében, az ember odamegy, leperkálja a 6 euros belépőt és körbeséltálja a területet, érdeklődési körétől függően negyedóra vagy akár több óra alatt. Tulajdonképpen templomromokról van szó, amit az i.e. 3600-2500 között építettek, a megalitikus kultúra részeiként. A négy, egymáshoz kapcsolódó épület maradványai közötti időutazás során egy hatalmas nőalak lábát, a kövekbe vésett mintákat, domborműveket fedeztünk fel. A maradványok termékenységkultuszra utalnak, de találtak olyan használati tárgyakat is, amikből arra következtetnek, hogy holttestek elégetésére is használták az épületeket.
Ami miatt az elején írtam arról, hogy milyen hatással vannak rám az ókori Görögország emlékei, az az, hogy furcsa módon bár vonzottak a máltai megalitikus korszak emlékei, mégsem éreztem azt, amire előtte számítottam. Ennek talán az lehetett az oka, hogy annyira keveset lehet tudni róla: a könyvekben, honlapokon is rengeteg a feltételezés, a "talán", és nincs is annyira publikálva a dolog, Máltáról nem a többezer éves templommaradványok jutnak az ember eszébe először, így nem volt meg az a fantáziavilág, amibe bele tudtam volna illeszteni a látottakat. Mindezek ellenére örülök, hogy megnéztük, és remélem, hogy ha még egyszer eljutunk a szigetre, lesz alkalmunk megnézni a Hypogeumot is.
Tarxieni-paolai (a két település úgy összeépült, hogy szinte nem is sejthető, hogy hol a határ) sétánk során a hangulatos utcákban próbáltunk elveszni, érdekességeket találva és felfedezve tovább haladni, hatalmas templomra és a mögötte elterülő, helyenként a felnőtteknek is remek szórakozást nyújtó játszótérre bukkanni.
Remekül telt a nap, ami így utoljára még meg is erőltette magát, így igazi novemberi tavaszban volt részünk, és ismét a gyomrunk korgása késztetett minket a továbbindulásra.
Utolsó ebédünk helyszínéül a már jól bevált, nem tipikusan máltai (sőt! :D), de eddig legízletesebb falatokat a tányérunkra pakoló sarki, török büfébe igyekeztünk, ezúttal sem csalódva a választásban, az íz-orgiát pedig csak a szállodánk melletti kávézóban elfogyasztott danesi kapucsínó tudta megkoronázni.
Szieszta és pakolás, kis esti séta, talán kissé szomorú búcsú következett a nap hátralévő részében, no és az utolsó, az útra szánt euroink elköltése, még 2 Kinnie, még egy kis ez-az, útravaló, csak napfényt nem árultak sehol. A szállásunkra érkezve igyekeztünk a lehető leghamarabb nyugovóra térni, a reggel fél5ös reptérre való indulás irreálisan korai időpontnak tűnt, még ha ez volt a legkésőbbi időpont, amit a recepcióssal és a taxissal kialkudhattunk. Este 10-11 között mégis ordibálás hallatszott abból a belső udvarnak csúfolt lyukból, ahová az ablakunk nézett, és mások többszöri, finom kérésére sem hagyták abba az kiabálva kommunikálást az újonnan érkezett fiatal lányok, részemről egy erkélyen kikiabált erélyes shut up! megoldotta a problémát, és perceken belül el is aludtunk.
A pár óra alvás után be is bizonyosodott, hogy az bizony rettentő kevés volt, úgy éreztük, hogy még javában tartott az éjszaka becsekkolásunkkor.
Felszállás után, amíg fölötte fordult a gépünk, még egyszer, utoljára búcsút is vettem a szigettől... ettől a kicsit olasz, kicsit arab, kicsit angol, de igazából nem kaotikus, hanem kicsit egyik sem - hangulatú országtól. Boldog vagyok, hogy láthattam Máltát és Gozót, bár részemről talán mást vártam összességében. Persze elsősorban A. álma volt eljutni Máltára, de a mondás igaznak bizonyul: nem a helyben (emberben) csalódunk alkalom adtán, hanem a saját gondolatainkban, ha kiderül hogy azok nem teljesen egyeznek a valósággal.
Ahogy távolodtunk Máltától, és közeledtünk Szicília felé, a felkelő nap fényében ábrándozva már egy következő utazás gondolatai jártak a fejemben. Nincs üres járat, egy percre sem, még ha egy megvalósíthatatlan terv is motoszkál a fejemben, valaminek lennie kell, egy valóságos és élő második világ, egy félig álom második élet, amit aztán a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk összekovácsolni az igazi életünkkel.... és amikor erre gondoltam, mit látok meg? Na mit??? A füstölgő Etnát, az évek óta vágyott, többször eltervezett, de eddig még soha nem megvalósított vágyálmom, és most itt van, közelebb, mint eddig bármikor, a felkelő nap fényében tündököl, és Ő az, viccesen még azt is gondolom, hogy füstjeleket küld nekünk és úgy hívogat. Nemsokára találkozunk, TUDOM!
A repülőút Bécsig ilyen mámorban telt, mire landoltunk a mínusz két fokos (ja tényleg, a november mifelénk már fagyos!), ködös repülőtéren, már el is készült a fejemben az útiterv, talán csak ezért nem fagytunk meg az autónkhoz sétálva. A parkolókártyákkal volt egy kis értetlenségből adódó mizéria, de hamar elrendeződött a dolog, bepakolva, kocsiról jeget kaparva, majd a még repülőtér közvetlen közelében autópálya matricát vásárolva, később, illetve perceken belül hazaindulva a szürkeségben még félig a Máltai színes tavaszban, félig otthon, a meleg szobában, és a szívem egy része Szicíliában voltak, egyben, mégis össze-vissza. Szeretem ezt az érzést, ami nem hagy nyugodni, megállni, ami késztet az újabb álmodozásra, az álmok megvalósítására, a szürke hétköznapok, és az előttünk álló hosszú télen való átálésére, mert "a tenger a végtelen szabadsága, nyugalma és háborgása, a békés hatalom, ahol az ember csak mellékszereplő. Ez húz mágnesként, s tart magánál addig amíg csak lehet, hogy aztán álmokkal feltöltve térjek vissza a kisstílű mindennapokba."
kommentár nélkül
2011. november 21, hétfő
Ezen a napon tudatosult bennünk végérvényesen az, hogy bár meglepődtünk azon, hogy a rendkívül olcsó szállás árában benne van a svédasztalos reggeli is, mostmár ennénk valami mást. Bármit, mindegy, csak ne AZT a felvágottat, AZT a kenyeret, AZT a tojást, kávét, virslit, ami már egy hete minden reggel a tányérunkra kerül. Tekintve, hogy a szó hagyományos értelmében vett élelmiszerboltba még továbbra sem sikerült beesni, a csomagolt kajáknál meg mégiscsak jobbnak tűnt a svédasztalos kínálat. Igazából rájöttem arra is, hogy igencsak tud hiányozni a reggeli "leugrunk a pékhez" mozzanata az utazásainknak, ami itt sajnos a kínálkozó lehetőségek híján nem adatott meg.
Éhségünket csillapítva tehát ismét a hotel melletti kávézóban élvezkedtünk egy kicsit szenvedélyünknek kedvezve, majd egy Valletta felé tartó buszra szálltunk, ezúttal zökkenőmentes utazást remélve és kapva. Sokmindent terveztünk megnézni még a sziget fővárosában, például a játékmúzeumot és a Nagymesterek palotáját is. Az utcákon bóklászva ott is találtuk magunkat a palota előtt, kérdő tekintettel besétálva a kapun egy őr indult el felénk, aki közölte, hogy az épület aznap zárva tart. Az sajnos nem derült ki (emberünk nem volt túl közlékeny), hogy úgy egyáltalán a hétfői napra vonatkozik a dolog, vagy csak aznap, vagy láttunk felújítást is a palota oldalában és amiatt van ideiglenesen zárva, a lényeg, hogy nem jutottunk be, és valami azt súgta, hogy ha legutóbbi ottjártunkkor megpróbáltuk volna, biztos sikerrel járunk. :( Azért a palote előtti szökőkutas téren remekül elszórakoztunk... néha azon, hogy a gyerekek szórakoztatják a nézőközönséget. :)
Tovább sétáltunk tehát a Játékmúzeumhoz, ami bár kicsi volt, de mindannyiunknak kellemes perceket okozott az esetenként talán száz éves, és a világ minden tájáról összegyűjtött játékok gyűjteményével. (Gyűjtők, figyelem! vannak eladó darabok is, ezeréves spéci matchboxokból például, de van sok minden más is!)
A látogatás végeztével beszéltünk pár szót a gyűjtemény tulajdonosával, aki affelől is érdeklődött, hogy honnan jöttünk, hogy tetszik Málta... épp aznap kaptuk a hírt, hogy itthon 22 fok van, ott pedig éppen +22 volt, mondtuk hogy ez is sokat dob a hely varázsán, ő pedig azonnal Puskással és a Fradival azonosított be minket, de mondtuk neki, hogy az sajnos már régen volt...
Hazafelé a hotelünktől nem messze lévő, jó hangzású és barátságosnak tűnő Pomodoro nevű helyen ebédeltünk, de sajnos amilyen sokat vártunk, annyira keveset kaptunk, és itt most nem a mennyiségre gondolok. A felszolgálónak mondjuk úgy rossz napja lehetett, az ételek sem voltak díjnyertesek, különösen az nem tetszett, hogy minden fogás tele volt szórva olíva- és kapribogyóval, de annyira, hogy szinte ki sem látszott, hogy mi van alatta. Az egész menüből a falatozást záró Lavazza kávé volt a legjobb.
Hazaséta után végre emberi időben került sor a sziesztára, este pedig a "színes csobogásos" tér felé sétáltunk. Útközben betértünk egy kisboltba egy kis nasiért, a pénztáros lány pedig legnagyobb meglepetésünkre magyarul szólt hozzánk. "Lusták, mint az arabok, távolságtartók mint az angolok, nem jó velük együtt dolgozni" - foglalta össze röviden azt, hogy hogy érzi magát így, hogy nem turistaként van a szigeten. Viszont mivel mindig van munka, és jobb az idő is, hazajönni nem akar. Beszélgetésünk során végül az is kiderült, hogy van ám friss pékárut is árusító szupermarket a közelben, egy mellékutcában ugyan, de többszintes, és minden kapható (Tower névre hallgat egyébként), hamar meg is találtuk amint továbbsétáltunk. Olcsóbb árakra számítottunk, de ugyanolyanokkal szembesültünk, 1-2 akciós dolog volt ami tényleg megérte, de hazajövetel előtt 2 nappal jó is volt ez így, mert legalább a Kinnie kóstolóból be tudtunk vásárolni óccsóé. :) Annak viszont tényleg örültünk, hogy felvágottat és frissen sütött pékárut tekintve sokkal nagyobb volt a választék, mint eddig bárhol, meg is vettük a vacsorának valót, majd a színesen kivilágított szökőkutak felé hazasétáltunk.
2011. november 20, vasárnap
Ha nagyon mennénk valahová, úgy értem sietve, az tuti, hogy nem normális a buszközlekedés. Ezen a gyönyörű, bár esősnek induló napon biciklis felvonulás, vagy valami efféle volt, az út abban az irányban lezárva, amerre mi szerettünk volna menni: Marsaxlokk, illetve az ottani piac volt a cél. Jó húszperces várakozás után megindult a forgalom, de 3 busz is úgy száguldott el a megállónk előtt, hogy még csak nem is lassított, a sofőr jelezte, hogy fullon van a jármű, várjuk meg a következőt. Visszább sétáltunk egy megállónyit, hátha nagyobb szerencsével járunk, és tényleg siker koronázta a rövid gyaloglást: felfértünk a soron következő járatra, igaz másfél embernyi helyre ötésfelen, a busz pedig a következő megállóban már nem is állt meg, tehát megérte!
Vallettában a pályaudvarról indult a marsaxlokki járat, gondoltuk, hogy mivel végállomástól végállomásig utazunk, ilyen gond nem lehet, de mégis! A második buszra fértünk csak fel, bár szerencsére volt ülőhelyünk, de sokaknak nem, és többen maradtak a megállóban is, a következőtől kezdve pedig már meg sem állt, csak a legvégén, az ott hagyott, várakozó emberek pedig bosszúsan integettek, hogy velük meg mi lesz?
A sokat szidott máltai buszközlekdésbe így sikerült beleszagolnunk nekünk is, képzelem, hogy mi lehet itt nyáron?!
Mire Marsaxlokkba értünk, jól elfáradtunk, kész tortúra volt az odajutás is. Volt olyan pillanat, amikor már majdnem feladtam, de mivel piac csak vasárnap van Marsaxklokkban, mi pedig ezt az egyetlen vasárnapot töltöttük a szigeten, nem lett volna más lehetőségünk, főleg nem a piac-bolond uramnak, akinél az ilyesmi ugyanúgy a fő látnivalók közé tartozik, mint a hajójavítók. :)
Félelmünk, hogy mivel volt már vagy dél, piac hírből sem lesz a településen, szerencsére nem igazolódott be, sőt! Ekkora forgatagot rég láttam már, és a falu kis öble már első pillantásra elvarázsolt!
Jó volt sétálni a sok helyi árus között, bár a vásárlók legalább fele külföldi volt, tényleg rengeteg máltai dolgot lehetett venni. A zöldség, gyümölcs, hal, fűszerek, magvak, édességek, különböző ajándéktárgyak, csipkék, likőrök csak a kezdetet jelentették, tulajdonképpen tényleg MINDENT lehetett kapni, bár az árak sokszor magasabbak voltak, mint amiket korábban, a boltokban láttunk.
Hosszúra nyúlt a sétánk a forgatagban, közben megcsodáltuk a színesre festett kis hajókat, és az érdekes szobrokat is, mire a végére értünk a zsibvásárnak, jól meg is éheztünk mindannyian. Nem számítottunk rá, de a gyorsbüfétől kezdve a puccosabb éttermekig mindenhol teltház volt, az általunk kiszemelt helyen például félórás várakozás után tudtak volna bármit is az asztalra tenni (az asztalért már előtte kivártuk a sort!). Ismét felmerült bennem a kérdés: mi lehet itt nyáron?!
Sétáltunk még egyet az amúgy hangulatos faluban, nekem nagyon tetszett, különösen a főtéren éreztem azt a mediterrán hangulatot, amit eddig kevés helyen tapasztaltunk meg a szigeten.
Gyomrunk már hangosan korgott, így igyekeztünk a buszmegálló felé, gondoltuk majd eszünk valamit a szállásunk környékén, addig pedig kihúzzuk valahogy a piacon vásárolt ropogtatnivalókkal. Így is tettünk, a buszokon hajszál híján volt csak helyünk, sok helyen meg sem álltak a járatok, de azért hamar odaértünk a kiszemelt helyre, ahol jól belakmároztunk. A hotelünk melletti kávézóban isteni koffeines nedűt, és olasz sütiket ettünk a nap megkoronázásaképp, majd sziesztázni vonultunk el, ami hogy-hogy nem, este 7ig tartott...
2011. november 19, szombat
Azt hittük, hogy reggel időben indultunk a 20 kilométeres utat mégis vagy 1 óra alatt tettük meg. Ezúttal nem kukásautó mögött kellett araszolnunk, hanem egy koccanás miatt állt a sor a szomszéd "faluban". A hosszúra nyúlt út során bőven volt alkalmunk legalább buszról megismerni a sziget eddig ismeretlen részét: teljesen más a táj errefelé, ritkábban vannak települések, és eddig még soha (úgy értem sehol máshol, egyetlen utazás során sem) látott agavé ültetvényt is megcsodálhattunk, többszáz méteren át, az út szélén. Mivel az egyik kedvenc növényemről van szó, lélegzetemet visszatartva ámultam, és gyönyörködtem az elém táruló látványban. Ez után Málta északi parti üdülőhelyeihez értünk, aminek a hangulata nem, de homokos tengerpartja (Millieha bay) annál inkább megfogott, igaz november lévén nem nagyon tudtunk volna mit kezdeni vele akkor sem, ha leszállunk a buszról. Az eddig szokatlan látványokkal teli út után a déli komppal tudtunk átmenni Málta második legnagyobb szigetére, Gozóra. A hajóút kb félóra volt, fizetni pedig csak a visszaúton kellett. Már a kikötőben érezni lehetett, hogy egy kicsit más világba csöppentünk, már akkor éreztem, hogy itt találjuk majd meg azt, amit Máltán is látni és érezni szerettem volna.
Ahogy leszálltunk a nagy hajóról, azonnal elárasztották az utasokat a sightseeing buszok ügynökei, kapásból féláron kínálva a remek szolgáltatást. Először (másodszor és harmadszor) nemet mondtunk a nagyszerűnek ígérkező ajánlatra, lévén 1-kor indul az első busz, amivel mehetnénk, és amúgy sem fér bele túl sok minden az időnkbe, rá kell számolni az időt a hazaútra is a szállásig. A terv az volt, hogy Victoriát (a sziget fővárosát) és még legfeljebb 1 várost nézünk meg, tömegközlekedéssel, fillérekért, és szálltunk is volna fel a buszra, amikor még egyszer utánunk szólt az ügynök pasi, hogy na jó akkor 5 euroért ad jegyet mindannyiunknak (!) a hopp-on-hopp-off-ra, csak menjünk velük, de ne mondjuk meg senkinek, hogy ennyiért. :D gondolom még így is megérte, mert olyan kevesen voltak rajta, valakivel csak meg kellett tölteni a járgányt, mi pedig annyiért utaztuk körbe a szigetet, mintha a rendes busszal mentünk volna, csak így többet láttunk belőle. :)
Az utunk Xewkiján keresztül vezetett, ami barátságos településnek tűnt, de annyira nem, hogy le is szálljunk a buszról, főleg így, az idő szorításában, viszont mindenképp meg kell említeni, hogy a faluban (nem meglepő módon) egy hatalmas dóm áll, 75 méteres magasságával már messziről uralja a tájat a látképe. A 3000 fős település 4000 főt is befogadni képes temploma némileg eltúlzott építménynek tűnik, de tény, hogy lenyűgöző látvány.
A következő város, ahol le is szálltunk, a sziget fővárosa, Victoria volt. A sziget közepén épült várost eredetileg Rabatnak hívták, Victroria királynő tiszteletére nevezték át. Buszunk a piactér mellett állt meg (Pjazza Indipendenza), ahol információs iroda, ténylegesen működő piac és több ajándékbolt van, hangulatos, szűk utcák indulnak innen, többek között a Cittadellához is, aminek a bejárata párszáz méterre van innen.
Feltétlenül érdemes sétálnunk egyet az erődben, nemcsak azért, mert itt van a katedrális (kupola nélküli!), hanem mert a falak mentén körbesétálva egész Gozót belátni. Fentről is látszik, hogy mennyire más a hangulata a kis szigetnek, mint a nagynak, nyoma sincs városiasodásnak, és a táj is zöldebb, sokkal több a megművelt terület.
Ha már Victoria és Cittadella, no meg korgó gyomor, a legideálisabb hely, ahol ehetünk, az a sokak által dícsért "Rikardo bárja" (Ta Rikkardu).
Máltai utazásunk során itt találkoztunk először igazi, jellegzetes máltai csemegékkel, a helyi saláta isteni sajtokkal és a tészta minden igényünket kielégítette, fantasztikus falatokat tudhattunk magunkénak. Meglepetésünkre viszont sió gyümölcslé került az asztalra, a Kinnie mellé felszolgálva ez azért mégiscsak megdöbbentő volt. :)
Mivel a sightseeing busznak eléggé kötött a menetrendje, és ritkán is jár így utószezonban (vagy minek hívják ott a novembert), már sietni kellett, ha a sziget többi részét is szemügyre akartuk venni, akár csak a buszról is, így már jóllakottan egy rövidke sétát tettünk az óvárosban, majd a buszmegállóban vártuk az emeletes járgányt. Sajnos közben az ég is beborult, hidegre is fordult az idő, így az alsó, zárt részen utaztunk, a gyerekek pedig el is aludtak a buszozás során.
Nagyjából tudtunk csak megismerkedni Gozóval, de így is érezhető volt, hogy itt találnám meg azt, amire Máltán vágytam: eldugottabb kis falvak, a turisták igényeit kevésbé kielégíteni vágyó helyi kultúra (úgy étkezésben, mint egyébként), egyszerűbben szólva sokkal autentikusabb helynek tűnt, mint a fő sziget.
A buszról csak a kikötőben szálltunk le, ahol az eső elől már szaladni kellett az épületbe, gyors jegyvásárlás után pedig a szinte teljesen tele lévő kompon ülőhelyet sem találtunk. Hamar elröppent a félóra visszafelé is, buszra szállva pedig már sötétben, hűvösben, szemerkélő esőben, elfáradva próbáltuk szemlélni a tájat.
Érdekesség még ehhez a naphoz: a buszozásról írtam már, a buszok csak akkor állnak meg a megállókban, ha az ott várakozók intéssel jelzik, hogy fel akarnak szállni. Na pl sötétben és esőben az intést nem veszi észre a sofőr, így az utas elbukja, és várhat még 20 percet, hátha a következő sem veszi észre. VAGY kiállhat a busz elé! :D
